Fent a Hargitán, amikor az erdővágás nyomán a favágók az utolsó fenyőgallyat is eltakarítják, elindul egy élet-halál küzdelem a növény fajok között. Az írtást hamar ellepik a legkülönfélébb növények, és az élet parancsát követve minden faj terjeszkedni próbál, leginkább a másik faj kárára. Dzsungel törvény - mondhatnánk. Mindent szabad, és mindent be is kell vetni ebben a harcban.
Ilyen körülmények közé pottyant egy szép napon egy picinyke kis fenyőmagocska. A hószagú kora-tavaszi szellők hátán utazott vagy madár csőre hozta? Nem tudni. Zsigerei keresték a termékeny talajt, hamarosan gyökeret vert, és egy hét sem telt el, mikor az első kis zsenge, puha tüskéje kipattant, majd sietve több is követte.
A kis csemete csodálkozva bámult rá a világra, amely körülvette, bársonyos kis tűskéi izgalommal tele remegtek bele a zsongó tavaszba. Kissé kábán, de kiváncsian hunyorgott bele a napba. Egy belső, ősi parancs sürgette, hogy törjön az égbe, kapaszkodjon a napsugárba, hogy aztán majd koronájának kackiás csúcsdíszével karcolja bele büszke nemzetének jelét a bárányfelhők bodraiba.
-- Mit akar ez a kis tökmag? - harsogta közvetlen szomszédságában egy termetes bojtorján, és tüskés-fodros leveleivel fenyegetően takarta el a napot a kis csemete elől. -- Nem sokkal előtted keltem ki, és nézd mekkora száram van már! Na és mit szólsz a hegyes lándzsáimhoz, éles dárdáimhoz?! - villantotta ki harciasan töviseit, amelyek kétségtelenül félelmetesebbek voltak, mint a fenyőpalánta pihe-puha kis tüskéi. -- És ez még semmi! A nyár végére úgy megnövők, és rokonaimmal úgy eltakarunk, hogy még a legügyesebb felderítő hangya sem fog megtalálni téged ott lent a mélyben! - és gonosz kacajjal adott nyomatékot fölényének.
A csemete beleborzongott, de nem olyan (fenyő)fából faragták, hogy feladja. Megrázta kis hajlékony törzsét, és minden erejével nekiveselkedett, hogy ő is belevág a vadon élet-halál tusájába. "Rajthoz állok én is" - gondolta - "Megmutatom ennek a madárijesztőnek, hogy ki itt a bajnok. Megnövök, és fölülkerekedek én ezen a mihaszna bogáncs bandán".
De még mielőtt minden erejével nekifeszült volna, egy hangra lett figyelmes.
-- Hagyd, kis Csemete! - szólalt meg szelíden egy termetes öreg fenyő valahonnan az írtás széléről, ott ahol a többszázéves fenyőrengeteg kezdődik, s végét-hosszát nem látni. -- Ne törődj minden gyáva gyom hencegésével! Törődj magaddal, figyelj a belső lényedre! Érezni fogod, hogy ott duzzad benned az Élet. Minden erődet, nedvedet összpontosítsd Gyökereidre. Növeszd őket, vájd bele magad a földbe, a kövek közé. Ne feledd, hogy ezer és ezer nemzedéken át mi uraljuk ezt a konok, sziklás, de az Életet jelentő földet. Ez a föld a mienk. Holmi jöttment bojtorján nem vetheti meg a lábát, akarom mondani gyökerét ebben a földben! Vagy ha igen, akkor csak ideig-óráig. Most látszólag a bojtorjánoknak kedveznek az idők. De várd ki a végét, az Idő nekünk dolgozik!
Eltöprengett ezen hősünk, és végül úgy tett, ahogyan azt az öreg fenyő tanácsolta. Az első nyarát azzal töltötte, hogy kis hajszál-gyökereivel kereste azt a kevéske vizet, amit a szikár sziklák kiizzadtak magukból. Gyökere nőtt, vastagodott, és szívta magába az Életet. A bugyuta bogáncsok fölényeskedésével nem törődott. "Hadd feszítsenek! Még jó is, hiszen árnyékot tartanak nekem."- gondolta.
Mire eljött az ősz, győkerei már olyan mélyre hatoltak, hogy bármi történhetett odakint, táplálék hiányban nem szenvedett. Ekkor vette észre, hogy a bogáncsok kérkedése kezd alább hagyni. "Mintha sápadtabbak, mintha törzsük már nem is olyan egyenes" - figyelte meg a csemete.
-- Nem is törzs az, Kisöcsém! - találta ki gondolatát az öreg fenyő. -- Lassan már kórónak hívhatjuk őkelmüket. Hamarosan itt a te időd!
Valóban. Amikor az első hó betakarta az írtást, a kis fenyő ágacskái büszkén bukkantak ki a hóból, és nem csak az ővé! Sok száz kis fenyő zöldelt a hó felett. Övék volt a tisztás, az álmos téli nap csak nekik ragyogott, és ők örömmel fürödtek sugaraiban. Élvezték az Életet a ropogó hó felett. Hol voltak már a bosszantó bogáncsok, és egyéb gyomok?!
Tényleg, hova lettek? Még egy két évig próbáltak felülkerekedni. Keservesen küzdöttek, de már sem a magasságuk sem töviseik nem tudták felvenni a versenyt a sok kis növendék fenyő tüskerengetegével. Mert a fenyők már egyre nagyobbak, és egyre többen voltak. Örökzöld karjaik egybefonódtak. Gyökereik pumpálták beléjük az ezeréves Életet, és ők csak fel, egyre feljebb törtek, hogy kackiás koronájukkal karcolják bele büszke nemzetük jelét a bárányfelhők bodraiba.
Székely Nemzetemnek - szeretettel
